1. Rész

Deborah Johnson vagyok egy 17 éves lány. Magamat eléggé átlagosnak mondanám barna haj barna szem, telt alkat. A családommal egy kisseb házban élünk Nyugat-Sydneyben. A családom… Van egy 18 éves bátyám. Ő az, akit mindenki szeret. Barna haj, szinte már rikító kék szemek, izmost testalkat. Kicsi korom óta szinte ő nevelt fel, mert az apám a születésem után lelépett. Nem tudom miért, ha anyát vagy Trevort kérdezem, egyikük sem akar rá válaszolni, mindig elterelik a témát vagy elkezdenek egy teljesen másról beszélni ma kérdésemet figyelmen kívül hagyva. Ilyenkor nem szoktam velük foglalkozni, nem kérdezek vissza, mert úgy vagyok vele, hogy ha akarják, elmondják. Az édesanyám egy nagyon jószívű nő. Mindent megtenne értünk. Minden kívánságunkat próbálja teljesíteni, de mi, tudjuk, hogy nagyon nehéz neki és inkább nem nagyon terheljük. Próbálunk jól teljesíteni az iskolába, minél kevesebb dolgot kérni csak azt, amire szükségünk van. A stílusom miatt csak kevés ember tudd elviselni, és elég lassan nyílok meg embereknek. Ezért is van csak egy barátom és az Faith. Egész pólyás korunk óta ismerjük egymás a szüleink nagyon jó barátok anyáék szinte egyszerre lettek terhesek velünk. Azóta szinte elválaszthatatlanok vagyunk.

Gondolatmenetemet egy halk kopogás szakította félbe, majd nyílt az ajtó és Trevor sétált be rajta.

- Jó reggelt! Ha elkészültél gyere le, mert kész a reggeli. – köszöntött mosolyogva. Hogy lehet már valaki reggel ilyen mosolygós?

- Rendben megyek – és itt ki is fulladt a beszélgetésünk.

Ő lesétált gondolom a konyhába enni, én meg kikászálódtam az ágyból és a fürdő felé vettem az irányt. Gyorsan megmosakodtam és visszamentem a szobámba felöltözni. Egy rövid farmernadrágot és egy ujjatlan fekete felsőt vettem fel. Raktam fel egy halvány sminket és lerobogtam a lépcsőn egyenesen a konyhába.

- Szia, anya! – köszöntem a még mindig a konyhában sürgölődő anyának.

- Jó reggelt kicsim! Gyere és nézd, meg mit kérsz! – Igen anya szeret főzőcskézni és az a jó, hogy tud is.

- Ööhm… egy szendvicset.

- Rendben csinálom. Hányra kell beérned a kávézóba?

- Háromnegyed nyolcra már ott kell lenni, de csak nyolckor nyitunk.

- Akkor még van bőven időd! – rakta le elém a kért szendvicset.

- Persze. De szerintem ezt megeszem és megyek, mert sétálni akarok, és elég messze van.

- Rendben akkor nem várlak meg, mert el akartalak vinni, de hát, ha nem akkor nem.

- Menjél, nyugodtan én megleszek.

- Akkor, szia, és sok szerencsét!

- Köszönöm, szia!

Megettem a reggelim és el is pakoltam magam után. Felvettem egy cipőt és kimentem a forró utcára.

Gondolataim apára kalandoztak el. Meg akarom ismerni őt. Még akkor is, ha már egy új életet kezdett és van egy másik családja. Szeretném tudni, hogy miért, mondja anya folyton azt, hogy rá hasonlítok, és hogy tiszta apám vagyok. Egyszerűen csak tudni szeretném, hogy ki ő. Apró kis dolgokat, mint például, hogy mi az első dolga, amikor felkel, milyen újságokat szokott olvasni… szóval sok baromságot,

 De nekem ezek fontosak. Még azt is szeretném tudni, hogy hogy, néz ki, mert anyu egy képet sem tartott meg róla. És én csak meg akarom ismerni, tudni akarom, hogy ki az apám.

Lassan megérkeztem a kávézóhoz, ami előtt Faith várt rám. Odamentem hozzá és megöleltem.

- Régóta vársz?

- Nem egy olyan öt perce jöttem.

- Akkor jó menjünk be.

Amikor beértünk a főnökünk fogadott minket. Egy ötvenes éveiben járó nagyon kedves fickó. Elmondta, hogy mire számítsunk, mik az elvárásai meg a munkával kapcsolatos dolgokat. Mikor befejezte nekiálltunk dolgozni. Mikor már az ötödik embert szolgáltam ki kezdtem nagyon rosszul érezni magam.

- Faith kimegyek, egy kicsit a levegőre nem érzem magam elég fényesen.

- Persze menjél nyugodtan!

Levettem a kötényem és elkezdtem kifelé sétálni, de egyszer csak minden elsötétült és éreztem, hogy összecsuklik alattam a lábam.